Ködbe veszve

November közepe. Rohan az idő, észre sem veszi az ember, hogy szinte pillanatok alatt itt a december, a csípős, hideg hajnalok pedig az elmúlt napokban makacs ködpaplan alá bújtatták a tájat, ami nem igazán akart eltűnni. A gyenge szellő időről-időre még próbálkozott ugyan, de csak a dombon álló templom tornyát sikerült kiszabadítania a párás fellegből, így aztán - akár egy durcás kisgyerek - sértődötten tovább is állt, napokig hagyva a környéket a tejfehér ködben. Magam is elég morcosan néztem ki az ablakon, hiszen a mindennapi teendők mellett, hosszú idő után éppen akkor tudtam csak kijutni az erdőre. Ahogy aztán az autó törte maga előtt a ködfelhőt - én pedig belefeledkezve a gondolatokba -  észre sem vettem, hogy magam mögött hagytam a szürkeségbe burkolózó völgyet, és előttem már ragyogó napfényben úszott a hegyek felé vezető út. Persze az öröm nem tartott sokáig, a hegyoldalon nyújtózó erdőben felfelé kapaszkodó szerpentin egy éles kanyar után ismét beleveszett a ködbe, ami méterről-méterre egyre sűrűbb lett. Amikor megérkeztem a célhoz, kiszállva az autóból néhány méterre is alig lehetett látni, de azért elindultam. Fotók nélkül is igazi terápia tud lenni ilyenkor a természet, ezt már jól tudom. 

A völgybe vezető utat jól ismerem - ahogy minden kanyart, a keréknyomban megbúvó nagyobb köveket, az utat szegélyező fákat - így nem zavart, hogy szinte semmit sem látok. A magasból ekkor még egy holló érces hangú korrogása felverte a csendet, de ahogy nekiindultam a hegyoldalnak, már semmi sem hallatszott. A vágásban egy sűrű fiataloson vezet át az út, persze a vaddisznók éjjel felszántották az egészet, de valahogy most nem felejtette kint magát egy túlzottan lelkes süldő sem. Hiába hallgatóztam hosszasan, semmi nem mozdult, a vad - a természet részeként - ösztönösen érzi, hogy ilyenkor neki sem kell feltétlenül mocorogni. Leültem egy kidőlt fatörzsre pihenni, és ahogy teltek a percek, egy igazi varázslatos világ részese lettem. Mi tette annyira különlegessé? A csend. Az a valódi csend. Amit nem ismer mindenki, ami sokaknak nyomasztónak tűnhet a rohanásban, és biztosan állítom, hogy rengeteg ember még sosem tapasztalta meg. Jómagam is igazán ritkán, hiszen az emberi világ zaja utat talál az erdők mélyére is, viszont a köd most csodát tett. Hallgattak a madarak, a levegő nem mozdult, a távoli város zúgása eltűnt. Nem látunk, nem tudjuk mi van az út következő kanyarulata mögött, esetlennek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, és ekkor kellene ráébredni, hogy ugyanúgy a természet részei vagyunk, mint minden ami körülvesz minket. Miközben erre gondolok, a köd eltakarja a világ szennyesét, a mindennapi gondokat, nem látom végre a semmiségeken egymásnak ugró embereket, a józan észtől teljesen elfordult világot...

Persze minden különleges pillanat attól marad az, hogy hamar elillan. Megmozdult a levegő, egy nagyobb fuvallat pedig lesöpörte a vízcseppeket az ezüstös törzsű hatalmas bükkfák ázott, idei levelüket már rég elengedő ágairól. Ahogy a víz a frissen lehullott őszi avarrétegre hullott, a hatalmas csendben még ez is úgy hangzott, mintha egy sietős kedvében lévő jókora disznókonda közeledett volna. Ez elég is volt, hogy megtörjön a varázs, így elindultam lefelé a völgybe. Lépésről lépésre haladtam a sertevad által frissen túrt, kráter nagyságú gödrök között - az biztos, hogy egy darab bükkmakk nem maradt már sehol, mindent megtalált a fekete sereg. Közben a levegőbe szagolva már éreztem, hogy nem vagyok egyedül - óvatosan lépkedve egy kis szarvasrudlit vettem észre az egyik fiatalos szélén, ahogy lassan felkelnek és elindulnak esti körútjukra. A köd - és a jó szél - elrejtett, így alig néhány méterről figyelhettem őket. Hálás vagyok ezekért a pillanatokért - mert bár fotó nem készülhetett, az élmény velem marad. A szürkület ilyenkor hamar rátelepszik a völgyre. Mire kiértem az erdőből, nem sok fény maradt, ám arra elég volt, hogy pár óvatlan őzzel még néhány méterről megnézzük egymást. A fiatal bak szinte már fellökött, mire a forduló szél elárult, ismét szép pillanattal zárva a napot. Elgondolkozva, mosollyal az arcomon sétáltam tovább, hogy aztán pár perc múlva már az autó fényei vágjanak utat a ködfalba, ami mögött újra vár a mindennapi őrület, de talán egy kcisit más emberként...