Májusi este

Még csak május végét írjuk, ám a tavasz idén sem a tankönyvi példa szerint alakult - a hónap elején néhány fagyos hajnal is megpróbálta hátráltatni az igazi tavaszi zsongást a határban, majd a kellemes idő helyett pár nap alatt berobbant a szinte nyári hőség. Az egyik pillanatban még a vetési varjak károgása nyitotta a reggelt, a következőben pedig már a fülemüle dala szállt az est sötétjébe burkolózó erdőszélen. Megszólalt a kakukk is, fáradhatatlanul hirdetve a kora nyár ígéretét.

Mintha a természet is valami felesleges rohanásban lenne, a repcetáblák a melegben pár nap alatt elvirágoztak, a bevetetlenül hagyott, repedésekkel tarkított földeken a szárazság ellenére is hirtelen felnőttek a vadvirágok, gyomnövények, tökéletes takarást biztosítva a vadvilágnak, köztük az őzeknek is. Az egyik nap éppen egy régóta megfigyelt, különleges sutát szerettem volna megtalálni egy fotó erejéig. Ahogy a lemenő nap fényeiben várakoztam, elgondolkoztam - feladatok, teendők - hiszen nem mindig könnyű lelassítani. Ilyenkor észre sem veszi az ember, hogy milyen gyorsan telik az idő. A levegőben bodzavirág illata száll, a rovarvilág képviselői fáradhatatlanul jönnek-mennek a fejünk felett, a nap pedig lassan átbukik a hegy mögé, gyengülő sugarai pedig aranyszínbe borítják a tájat.

Ilyenkor kezdődik a varázslat. Egy fácánkakas éles hangon köszönti az estét, erre az eddig minden irányban körülöttem bújkáló nyulak is felkelnek, hogy néhány falat és egy kis nyújtózkodás után kergessék egymást végig a pipaccsal borított szántón. Mint valami szellemek, megjelennek hangtalanul az őzek is - bár nem a várt suta, csak néhány fiatal bak. Szerencsés vagyok, szinte karnyújtásnyira legelnek már tőlem - ám a nap közben elköszön, a fácánok felgallyaznak a közeli fákra, a rigók csettegése pedig már a közeledő éjszakát köszönti.