Szeptember

Hiába mutat mást a naptár, a forró nyár nehezen enged az elmúlásnak, és csak-csak visszaköszön néhány napra. A magamfajta ember által várt változás - az Ősz korai ígérete - viszont szépen lassan megérkezett. Csendesen, komótosan, nem pedig harsogva, ajtókat bedöntve. Engedve még a nyár élénk színeit utoljára ragyogni, hagyni még a napot, hogy felmelegítse az erdei réteket, beérlelje a gyümölcsfák terméseit. Azonban szép lassan már ott van mindenhol - a hűvös kora estékben, amikor az erdei nyiladék percek alatt sötétül el. Ott van a völgyekben elnyújtózó nedves réteken, ahol bár az aranyvessző bugáinak élénksárga színe uralja még a képzeletbeli vásznat, viszont a hajnal már ködpaplant ereszt, hogy alatta napokon belül a lila különböző árnyalatait festhesse fel az őszi kikerics végtelen szőnyegének képében. Ahol akadt jócskán éltető eső, még kitart a zöld, de aztán az erdő fái is átadják majd magukat a nagy körforgásnak, hogy teljes valóját, minden csodás színét megmutathassa az igazi Ősz. 

A sűrűkben is végre megszólalt az ősi hang, amit minden alkalommal annyira várunk. Eggyé válva az erdővel, csendben gubbasztva a nyiladék szélén, reménykedve, hogy az eső után megázott erdei talaj kesernyés illatát hozó fuvallat nem árul el minket. Lelassulva, hallgatva az égerfák susogását, amivel sok-sok év szarvasbőgéséről mesélnek, miközben szajkók éles hangja töri meg a csendet, ahogy a bozótosban turkáló, néha felvisító disznókondát szidják a magasból, az ágakon ugrálva. És amikor lassan haladva eltűnnek, a környék újra elcsendesedik, a nap utolsó néhány sugara még búcsúzna az erdőtől, akkor egy halk ágroppanás térít észhez. Mire felnézek, a várt vendég már néhány méterre előttem áll a nyiladékon, hogy elbőgve magát hirdesse a természet erejét hegyek-völgyek felett...