Csak egy pillanat?

Egy másodperc. Vagy ha éppen szerencsés vagyok, talán egy hajszálnyival több. Naplemente, vadföldön átkocogó fiatal sakál - halk cincogással megállítva arra az egy másodpercre, hogy aztán úgy váljon köddé, ahogy azelőtt hirtelen ott termett. Nem tűnhet különösebben nagy dolognak... Nekem viszont mennyi hangulatot, illatot és értéket őriz ez az egyetlen ritka pillanat!

Tücsökzenés, utánozhatatlan illatú nyári kaszálókon átvirrasztott végeláthatatlan éjszakákat, éjféli lengedező szélben susogó kukorica- és napraforgótáblákat, a nádasokból estefelé kilibbenő, kesernyés lápi illatot hozó hűs fuvallatot, amit a fejem felett villámként a tarlókra húzó récék nyugtalan hangja kísér. Téli ínségben, fagyos éjjelek holdfényes magányának már-már félelmetesen nagy csendjét, a hódarát arcomba vágó jeges januári szeleket... A folyamatos tervezést, gondolkozást - merre lehetnek, hol mutathatják meg magukat? A reményt, hogy a szerencse is mellém szegődve engedi, hogy legalább lássam őket. Aztán amikor elfogyna az erő, eredménytelenek a hosszas nyári cserkelések, és a téli éjben pedig szétfagytak a lábak és kezek, a fej pedig álmosan már a sokadik magasles korhadt deszkájának dőlve küzd az álom ellen - igen, pont akkor szokott belehasítani az éjszakába az az ősi hang, amiben minden benne van, ami minden erőfeszítést kárpótol - ami valahogy félelmetesnek hangozhat sokaknak, talán mert emlékezteti őket, hogy mennyire elszakadtak a természettől. Nem titok, hogy mennyire tisztelem ezt a vadat, ami bár legtöbbször szellemként viselkedik, néha azért - tőle szokatlanul - a legváratlanabb időben tűnik fel.Hát, ennyi is tud lenni egy másodpercben...